A szinkronrendező mint alkotó
A SZINKRONRENDEZŐ MINT ALKOTÓ
Miért van szükség a szinkronra?
A némafilm korában a film nemzetközisége magától értetődően természetes volt. Nyelvi különbségek nem akadályozták a film megértését, a gesztusok, a túljátszott mimika és egyéb metakommunikatív eszközök révén az egész világon ugyanúgy befogadható volt a mű, mint a gyártó országban. A hangosfilm megjelenése (A dzsesszénekes, 1926, majd Az éneklő bolond, 1927.) azonban fenekestől felforgatta ezt a helyzetet. Miközben kifejezési eszköztárában felsorakoztatta a szót, az emberi beszédet és más egyéb hangokat, egy súlyos, szinte drámai veszteséggel kellett szembenéznie; a film elveszítette nemzetköziségét. Az angol nyelvű filmeket csak az angolul beszélők értették, a franciákat csak a franciául beszélők, és így tovább. A hang kétségkívül új hatáselemekkel gazdagította a filmnyelvet, de az alkotás – éppen művészi mivolta miatt - nem vállalhatta fel ezt a deficitet. Nemzetközinek kellett maradnia. A filmművészet fejlődése azt mutatja, hogy a képi megjelenítés szorosan és egységben kapcsolódik a szó dramaturgiájához, és együtt válnak a művészi tartalmak hordozójává. Ha pedig a szó a film kifejezésmódjának lényegi eleme, akkor ezt művészi fordításban el kell juttatni azokhoz is, akik nem beszélik a filmben megszólaló nyelvet!
Ezért a hangosfilm megjelenése óta különféle módokon törekedtek arra, hogy a film gyártója nyelvén megfogalmazott mondanivaló bármely másnyelvű közönség számára is érthető legyen. Néhány ötlet nagyon gyorsan életképtelennek bizonyult. Próbálkoztak például kiabáló emberekkel, akik - jó hangosan, hogy az egész mozi hallja - kikiáltották, mit mondanak a szereplők. A legszívszorítóbb, legmeghittebb pillanatok fulladtak gúnyos hahotázásba. Aztán füzetecskéket osztogattak, amelyben tartalmilag összefoglalták a dialógust, figyelmen kívül hagyva, hogy az sem mellékes, mely pillanatban jut el a nézőhöz az információ, vagyis nem szerencsés, ha például valaki előre tudja, mi fog történni. A legnagyobb reményt a sokverziós forgatásokhoz fűzték, amikor is eleve több nyelven forgatták le a filmet. Ugyanazon díszletek között először eljátszották a jelenetet angol vagy amerikai színészek, majd jöttek a franciák, majd a spanyolok és a németek, és így tovább. A gyártási költség természetesen az egynyelvű filmek sokszorosára rúgott, úgyhogy mindössze két film készült ezzel a módszerrel.
E próbálkozásokkal párhuzamosan két, máig versenyképes metódussal is kísérleteztek: a feliratozással és a szinkronnal. Mindkét megoldás mellett és ellen szólnak érvek, és nyilván ami az egyik ellen szól, az a másik mellett.
A felirat mellett szól, hogy a szereplők megtarthatják hangjukat, így a hamisítás straubi vádja fel sem merül. (Jan-Marie Straub francia filmrendező ugyanis így érvelt a szinkron ellen: "Audrey Hepburn vagy Greta Garbo hangja a világ számára művészetüknek egyik kifejezője, és azokat megmásítani szörnyű bűn." Jean Renoir talán még végletesebb, szerinte a szinkronizálás gyilkosság.) A felirat mellett szól továbbá, hogy nagymértékben előmozdítja az idegen nyelvek elsajátítását, illetve más kultúrák megismerését és befogadását. Tehát a filmnézés egyik járulékos hozadéka, az emberek nyitottabbá válása idegen kultúrák felé, szintén nem szenved csorbát. A felirat ellen szól, hogy léte a film képi világába való ormótlan, durva beavatkozás, a képhez eredetileg nem tartozó feliratok megjelenése a képmezőben otrombán megbontja a kompozíciós rendet, s ezzel, meg az információk csupán részleges átadásával végső soron nagyobb mértékben hamisítja meg a film igazságát, mint a szinkron a színészek hangjának lecserélésével. Azzal, hogy a felirat a képmező alsó ötödébe tereli a néző figyelmét, súlyosan a film mint művészi egész ellen hat.
Úgy tűnik tehát, hogy a szinkron az egyetlen módszer, amely képes a filmalkotás komplexitását sértetlenül visszaadni, képes a hatás- és karakterazonosságot megőrizni, s így a legalkalmasabb a filmigazság közvetítésére. A filmigazság, a film mondanivalójának közvetítésében ugyanis döntő szerep jut a metakommunikáció (a mozgás, a gesztus) és a szó kongruenciájának; a belső pszichikus tartalom és az azt kifejező viselkedés, hanghordozás, intonáció konzisztens rendszerben történő megjelenésének. A szinkron megteremti, vagy legalábbis újrateremti ezt a rendszert. Nem fókuszálja a néző figyelmét olyan pontra, amely a történés szempontjából érdektelen. A film dialógusának valamennyi elemét visszaadja, így a film eredeti nyelve – mint a keletkezési ok egyik hordozója - a nemzeti nyelvek sajátosságaival kiegészülve nem csonkul-torzul, hanem éppen ellenkezőleg: kiteljesedik és gazdagodik.
Alkotás-e a szinkron?
A szinkron megítélésekor két uralkodó nézettel találhatjuk magunkat szembe. Szokás a szinkront a film akusztikus újrateremtésének, a színészi játék újratükrözésének aposztrofálni, és szokás pusztán mechanikus másolatként tekinteni rá. A második nézet eleve kizárja, hogy a szinkront alkotásnak tartsuk, hiszen ez a felfogás az eredeti művet is csupán dokumentációnak tekinti, amelynek információit technokrata módon reprodukálni kell. Bár sok jel mutat arra, hogy a szinkronnal szemben ez az elvárás, mégis lehetséges, hogy az elvárást kielégítve, de meghaladva létrehozzunk valami eredetit. A szinkronban benne rejlik a lehetőség, hogy úgy adjon hozzá egyedi értéket az eredeti alkotáshoz, hogy annak hatás- és karakterazonosságát végig megőrizze. Mint említettem, a kép és a szó dramaturgiájának konzisztenciája, együttes rendszere hordozza a művészi tartalmat. Amint a szót leválasztjuk a képről, e rendszer megbomlik, s a kép magában már képtelen lesz ezt a tartalmat kifejezni. Amikor kicseréljük a szót, és visszaillesztjük a képhez, artisztikus mutatványt hajtunk végre, amelynek során akár teljesen félrehangolhatjuk a filmet. Tény, hogy a hamisítás, a félreértelmezés veszélye fennáll. Felborulhat a film ritmusa, idegenül hathat egy-egy magyar megszólaló, modorossá vagy szélsőségessé válhat a dialógus, megváltozhat a szereplők közötti viszony, hangulatidegen hatások kerülhetnek a filmbe, stb. De éppen a szinkronizálásban rejlő veszélyek bizonyítják, hogy itt nem objektív mércével mérhető, mechanikus másolásról, hanem valóban újrateremtésről, újraalkotásról van szó. Ha ugyanis sikerül elkerülnünk a szinkronizálásban rejlő buktatókat, akkor visszaadjuk a művészi tartalmat hordozó kongruenciát, újra egységessé, hatóképessé tesszük a rendszert, vagyis művészi értéket hozunk létre. Olyan ez, mint a karmester munkája: a kottában egyetlen hang sem az övé, a hangszereken egyetlen hangot sem ő játszik, mégis ő az, aki lélekkel tölti meg a zeneművet (bocsánat a pátoszért). A szinkronrendező feladata annyiban nehezebb, hogy ő nem dönthet úgy, hogy pontosan azt játssza, amit a szerző előírt, neki mindenképpen újra kell hangolnia a darabot. Minthogy a színészi játékban nem materiális elemekből építkezik a művész, lehetetlen a játékát kicserélni egy minden porcikájában azonos, csak éppen más nyelvű játékra, mintha csak egy angol téglát kicserélnénk egy ugyanolyan magyarra, vagy a restauráció során ugyanolyan festéket használnánk, mint amilyen az eredeti volt. A szinkron tehát alkotás, amelynek egyes létrehozóit (dramaturg, színész) már most is szerzői jogvédelem illeti.
Alkotó-e a szinkronrendező?
A szinkronizálás folyamatában a szinkronrendező elvi, szellemi és művészeti irányító.
Az elvi irányítás azt jelenti, hogy a szinkronrendező hatás- és felelősségi körébe tartozik a megalkuvásoktól mentes, vagy legfeljebb az ésszerűség határain belül maradó kompromisszumokkal terhelt, az eredetivel minimum azonos értékű akusztikus produkció létrehozása. Az elvi irányítás keretei között ügyel arra, hogy nyelvhelyességi szempontból aggályos mondatok ne fordulhassanak elő a magyar változatban, hogy a magyar szavak időmértéke ne sérüljön, s a hangsúlyok a helyükön legyenek. Nagyon fontos, hogy elejét vegye a nyelvhelyességi téveszmék terjedésének, a rosszul értelmezett, modorosságba hajló "szép beszéd"-nek, és a beszélt nyelv gördülékenységét preferálja.
A szellemi irányítás azt jelenti, hogy szinkronprodukcióban közreműködő valamennyi munkatárs közül a szinkronrendezőnek van a legnagyobb rálátása az adott film egészére, részleteire, a jelenetezés kapcsolódási pontjaira; ő tudja, melyik akcióra mi lesz a reakció, ő tervezi meg, hogy a színészi játék honnan induljon, és hova fusson ki. De jelenti azt is, hogy a film témáját illetően a szinkronrendező bír a legmélyebb műveltséggel és tárgyi tudással, akár von Haus aus, akár éppen a film kapcsán megejtett utána olvasás következtében. A történelmi- illetve művészettörténeti háttér-információk begyűjtése, a mű keletkezésének története, az irodalmi- vagy más művészetági összefüggések és utalások megértése illetve feltárása, a verbális és vizuális hatáselemek pontos felmérése és visszaadása mellett a fő irányvonal a mű mondanivalójának (mint keletkezési oknak) akkurátus és hű hangi leképezése – ez a szinkronrendező szellemi muníciója, vezérségének töltete. A szinkronrendezőnek a filmmel kapcsolatos összes elképzelhető kérdésre tudnia kell a választ, még ha soha nem tétetnek is fel (ahogy általában soha nem is tétetnek fel). A rendező, a maga személyes kultúrájával és ízlésével, mindenképpen rajta hagyja az ujjlenyomatát a szinkronon.
A művészeti irányítás pedig azt jelenti, hogy a dekódolt, megfejtett filmigazságot a színművészet eszközeivel feltárja és visszaadja oly módon, hogy a megfelelő hangok kiválasztásával mintegy hangszereli a filmet, majd nagyon pontos, lényegre törő instrukciókkal vezeti és segíti a színészt, hogy a jelenetek érzelmi vagy intellektuális töltete a film eredeti hatásmechanizmusának megfeleljen.
A szinkronrendező tehát egyszerre nyelvész, irodalmár, filmesztéta, karmester, művészettörténész, pszichológus – és érzékeny antennákkal megáldott (újra)alkotó. Meghatározó elem a film mondanivalójának közvetítésében. A munkája minden film esetében más, az elemzés, dekódolás, hangszerelés filmről filmre eltérő megfontolások mentén történik meg, tehát nem a rutin bír döntő fontossággal, hanem a tudás, művészi érzék és invenció.
Mindezek alapján a szinkronrendezőt alkotónak kell tekinteni, és a szerző jogvédelem előírásait rá is kiterjesztőleg alkalmazni kell.