Hit, remény... (karácsonyi gondolatok)

Hit, remény, öröm, szeretet

Karácsony közeledvén a karácsonyi ünnepkör ürügyén merengek arról a négy világosságról, amit az adventi koszorú négy gyertyája jelképez.

Az advent (amint az köztudott) latin eredetű szó: adventus Domini annyit tesz, az Úr eljövetele. A rövidebb "advent" eljövetelként fordítható, és a keresztény kultúrkörben a karácsony napját (december 25-ét) megelőző negyedik vasárnaptól karácsonyig számított időszak. A karácsonyi ünnepkör advent első napjával kezdődik, és vízkeresztig (január 6-ig) tart. Advent első vasárnapja, amely a Szent András napjához legközelebb eső vasárnap, egyúttal az egyházi év kezdetét is jelenti. Az advent a Jézus születésére való várakozás, a felkészülés, a reménykedés időszaka.

Története a 4. századig nyúlik vissza. Eredetileg a vízkeresztkor tartott liturgikus felnőtt-keresztelésre előkészítő négyhetes időszakot jelölte. Az 5. században azonban a karácsony egyre jelentősebb ünneppé vált, ezért ehhez kezdett kötődni az advent - előbb hathetes, majd - négyhetes formája. Végül a 11. században VII. Gergely pápa négyben határozta meg az adventi vasárnapok számát.

Adventkor a 19. század óta szokás koszorút készíteni. Az adventi koszorú ősét 1839-ben Johann H. Wichern német evangélikus lelkész készítette el: egy felfüggesztett szekérkerékre 24 gyertyát helyezett, melyek közül minden nap eggyel többet gyújtott meg karácsonyig.

Ma az adventi koszorú általában fenyőágból készül, melyet négy gyertyával díszítenek. A négyből három gyertya színe a katolikus hagyomány szerint lila. Ez a bűnbánatot, a szent fegyelmet, az összeszedettséget jelképezi. A negyedik - pontosabban a harmadik vasárnapra jutó - azonban rózsaszín, mert ez az öröm vasárnapja. A gyertyákat vasárnaponként gyújtják meg, minden alkalommal eggyel többet. A világító gyertyák számának növekedése szimbolizálja a növekvő fényt, amelyet Isten Jézusban a várakozónak ad karácsonykor. Az utolsó vasárnapon mind a négy gyertya egyszerre ég.

Minden gyertya szimbolizál egy fogalmat: 1. hit, 2. remény, 3. öröm, 4. szeretet. Egyben a katolikus szimbolika szerint egy-egy személyre vagy közösségre is utalnak:

1. Ádám és Éva – akiknek elsőként ígérte meg az Úr a megváltást (hit);
2. zsidó nép – akinek megígérte, hogy közülük érkezik a Messiás (remény);
3. Szűz Mária – aki megszülte a Fiút (öröm – rózsaszín gyertya);
4. Keresztelő Szent János – aki hirdette Jézus eljövetelét, és készítette az utat az emberek szívéhez (szeretet).

Az adventi koszorú paraliturgikus, azaz se nem liturgikus, se nem profán szokás. Ez a jellemzője ad nekem most alkalmat arra, hogy kilépjek a keresztény kultúrkörből, és vallási vonatkozásoktól mentesen vizsgáljam tovább a gyertyák által jelképezett fogalmakat, pusztán szimbolikus tartalmukat szem előtt tartva, rétegről rétegre kibontva őket.

A Hit:

Ha ezt a szót halljuk, a ráció elsőbbségét és felsőbbségét hirdető, felvilágosult gondolkodóként hajlamosak vagyunk enyhe megvetéssel tekinteni a hitben élőkre, mint olyan emberekre, akik tudományosan igazolatlan feltételezéseket valóságosnak fogadnak el. A hitet szinonim fogalomként kezeljük a hiedelemmel, a babonasággal, és úgy véljük, a tudomány fénye hivatott eloszlatni a hit feneketlen sötétségét. A filozófusok és az emberi lélekkel foglalkozók azonban nem mindenben osztják ezt a nézetet, őket már a történelem hajnala óta foglalkoztatja - és sarkallja vitára - a hit kérdése. Ismeretelméleti problémaként kezelik, és ennek megfelelően osztályozzák a hit fajtáit. A hit ismeretelméleti értelemben kijelentések, elméletek olyan elfogadását (vagy tagadását) jelenti, amelyek közvetlen és azonnali igazolása semmilyen módon – sem érzékileg, sem empirikusan, azaz tapasztalatilag, sem logikailag – nem lehetséges. Mint látni fogjuk, ez azonban nem teszi a hitet tudománytalanná, sőt!

Az első írásos munka, amely a hit fogalmával részletesebben is foglalkozott, az i.e. VI. században élt Parmenidész Tankölteménye. E Tanköltemény töredékesen maradt ránk, ezért felettébb nagy nehézségekbe ütközik az értelmezése. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy Parmenidész megkülönbözteti a tudást a véleménytől. Ez utóbbit a "doxa" szóval illeti, azaz vélekedésnek, látszatnak nevezi. Parmenidész a hitet intuitív belátásnak tekinti, és szerinte a valódi tudás ezen az intuitív belátáson alapul, amit pedig az emberek tudásnak neveznek - vagyis az érzéki benyomásokon és tapasztalaton alapuló tudás - valójában csak doxa, amelyben nincs igaz bizonyosság. Ez persze nem jelenti azt, hogy pusztán ettől téves is lenne.

Később, az i.e. V. században Szókratész azzal kergette az őrületbe beszélgetőtársait, hogy látszólag nyilvánvaló, hétköznapi fogalmakat (igazság, erény, jó) megkérdőjelezett, az érdeklődőket állandó rákérdezéssel kimozdította megszokott és kényelmes hiteikből, kimutatva, hogy amit tudásnak hisznek, az csak doxa, sőt, előítélet.

A középkorban a teológiai okfejtéseknek és a skolasztikus filozófiának köszönhetően a hit fogalma alapvetően a vallásos hitre korlátozódott, és a dogmatizmusból csak David Hume és Immanuel Kant munkássága mozdította ki. Kant kifejtette, hogy a tudásunk alapját a fogalmaink képezik, szemlélet nélkül azonban nincsenek fogalmaink, a fogalmak szemlélet nélkül pedig csupán üres halmazok. A szemlélet szót ez esetben bátran behelyettesíthetjük a hittel, hiszen a hit ebben az értelemben nem más, mint a világ megismerhetőségébe vetett bizalom, azaz az a szemlélet, amely keretet ad az ontologikus tudásnak.

Vessük össze Kant gondolatmenetét a 20. század egyik kiemelkedő matematikusának, Kurt Gödelnek a nemteljességi tételével. Gödel tétele kimondja, hogy minden ellentmondásoktól mentes rendszerben megfogalmazható egy olyan állítás, amely abban a rendszerben nem bizonyítható. Ahhoz, hogy tudományosan igazolható legyen, fel kell állítanunk egy új rendszert, amely ugyan az előbbire épül, mégis sok tekintetben meghaladja azt. Az új rendszer tehát nem feltétlenül cáfolata a korábbinak, sőt, az evolúciós fejlődés szükséges feltétele, egy alacsonyabb lépcsőfok. Amíg azonban az új rendszer kidolgozása meg nem történik, a bizonyítatlan állítás igazolhatóságába vetett hit a tudományos gondolkodás, illetve törekvés alapja.

A marxista filozófusok is széles körben foglalkoztak a hit kérdésével, élesen elválasztva a vallásos vakhitet a hit egyéb fajtáitól, és egyáltalán nem tekintették az eszmerendszerüktől idegennek. Georg Klaus például szemiotikai jelenségként elemezte a hitet; a különféle jeleket (amint a nyelv az egyes szavakat) a hit fogja olyan rendszerbe, amely racionális megalapozottsággal képessé teszi az embert az extrapolációra, azaz az előrejelzésre, illetve az interpolációra, azaz kiegészítésre. Bár a hit meghatározott tudást igényel, mégis különbözik a tudástól, mert feltételezéseken alapul.

Franz Loeser is szenvedélyesen foglalkozott a hit problematikájával. Őt elsősorban az általa relevánsként definiált hit, a teremtő hit foglalkoztatta, illetve az ezt megvalósító logikai struktúrák szerepe az alkotó gondolkodásban. Szerinte a hit olyan logikai műveletek elvégzésére készteti az embert, amelyek végső soron egy eredeti alkotás létrehozását eredményezik, így a hit teremtő erővé válik. Később a hitet összekapcsolta a valószínűséggel: a legáltalánosabb ismeretelméleti kategóriaként határozta meg, amely azt a nem bizonyosságon, hanem meghatározott valószínűségen alapuló feltevést jelenti, hogy egy információ, egy állítás igaz, vagy igazzá válhat.

A hitnek ugyanakkor van egy nagyon fontos tulajdonsága: a negatív formula is bír a pozitív formula egy lényeges attribútumával. Aki nem hisz, az is hisz, hiszen a nemhite éppen olyan igazolhatatlan feltevésen alapul, mint a hívőé. Csak éppen az ő hite nem indítja be az evolúciós fejlődést. A pozitív hitnek megvan az kétségtelenül előnyös sajátsága, hogy a hívő tudatában képeket és gondolatokat alkot, azaz imaginációt indukál. Az imagináció következtében pedig a hitt dolog létezővé válik. Igaz, egyelőre csak egy mások számára láthatatlan dimenzióban, de objektív megvalósulásához már racionális valószínűséget lehet rendelni.

Összességében tehát elmondhatjuk, hogy a hit a tudás alapja, előfeltétele, a teremtő ember gondolkodásának alapköve. Ezen alapul az önbizalmunk, a képességeink kiteljesítése, a karrier kiépítése, a siker, a gondolataink evolúciója, a hétköznapi életünk érzelmi és személyes viszonyrendszere. Hiszünk és bízunk magunkban és másokban, az igazolás kényszere nélkül. Kétségtelen ugyanakkor, hogy e bizalom veszélyeket is rejt magában. A tekintélyre alapozó hit ugyanis olyan bizalmat jelent, amely a miénknél nagyobb tudással rendelkező ember véleményét, tapasztalatait, gondolatait elfogadva és követve szélsőséges esetben akár teljes kiszolgáltatottsághoz vezethet, vagy autoriter rendszerek kiépülését eredményezheti.

A Remény:

A remény sok vonatkozásban átfedést mutat a hittel, mégsem azonos vele. A hitnek például nincs idejűsége, vagy ha van is, a létezés éppen megélt pillanatához kötődik. A remény ezzel szemben határozottan jövő idejű: egy bizonytalan, de számunkra kedvező jövőbeli esemény (vagy eseménytelenség, pl. a kerékbilincs elkerülése) bekövetkezésébe vetett bizodalom.

A nem hívő is reménykedik. Számos ember - talán kivétel nélkül mindenki - aki egész életében tagadta Isten létezését, vagy legalábbis kételkedett benne, a halálos ágyán abban reménykedik, hogy tévedett; Isten mégiscsak létezik, és van az életnek folytatása. Ahogy a régi vicc mondja: egy zuhanó repülőgépen nem találsz ateistát.

A remény nem más, mint a pozitív lelki egészség egyik összetevője. Egy belső pszichológiai erőforrás, mely segít a kihívásokkal, ellentmondásos helyzetekkel való megküzdésben. A számunkra kedvező esemény bekövetkezésére való várakozás és vágyakozás azonban személyes összetevőket és erőfeszítéseket is kíván, ha reményeinket beteljesülni szeretnénk látni. Fel kell állítanunk célokat, számba kell vennünk a megoldási lehetőségeket, és aktivizálni kell magát a személyes hatóerőt. Célunk akkor tud kiteljesedni, ha kellően pontosan, tisztán és részletesen van megfogalmazva. Ekkor tud ugyanis a tudatunkban huzamosabb ideig maradni és az imagináció révén előbb virtuális, majd objektív valósággá válni. Ekkor leszünk képesek megoldási lehetőségeket találni, és mozgósítani a bennünk rejlő energiákat annak megvalósítása érdekében.

Charles Snyder amerikai pszichológus a kutatásaiban kimutatta, hogy a reményteli emberek nagyobb sportteljesítmény elérésére képesek pusztán azáltal, hogy a lehetetlent kizárják a gondolataikból, eltávolítják maguktól. Továbbá a remény bonyolult logikai műveletek elvégzésére tesz képessé olyan embereket is, akiktől alapvetően távol áll az absztrakt gondolkodás.

A remény létrejöttének előzménye, feltétele az aktuális körülményekkel való elégedetlenség. Az a vágy ébreszti, hogy egy másféle helyzetben legyünk végre, és az a benyomás táplálja, hogy egyéni erőfeszítés vagy külső változás hatására elérhető a vágyott állapot. Egyaránt bír helyzeti és személyi összetevőkkel, főként alapvető szükségletekhez kapcsolódó célok akadályoztatása esetén jut szerephez, és olyan konkrét dologra irányul, amelynek bekövetkezte vagy be nem következte hatással van az értéktudatra. Értéktudat alatt itt nem csupán a dolgok értékével való tisztában levést kell érteni, hanem önmagunk értékének felismerését is. Más szóval a remény az önértékelésünk, az önbizalmunk fontos alkotóeleme, így később személyiségünk meghatározó jegyévé válik. A személyi összetevők révén bekövetkező reménybeli esemény a személyiségünk vonzata, mondhatjuk személyiségjegy, míg a helyzeti összetevők révén bekövetkező inkább szubjektív élmény. E két változatnak megfelelően lehet a remény érzelmi, érzelmi-kognitív vagy tisztán kognitív alapú, de mindenképpen olyan hajtóerő, ami az élet minőségének javítására, értékének növelésére ösztönöz, táplálja az élet értelmességébe vetett hitet, és fokozza az elégedettség érzetét. Örömhöz vezet.

Az Öröm:

Az öröm a legtágabb értelemben véve olyan mentális állapot, amelyet az ember pozitívként, kellemesként, keresni érdemesként tapasztal meg. Az ókori görögök a szenvedés, a fájdalom hiányaként írták le, Epikurosz szerint az öröm "a szervezet szabadsága a fájdalomtól, illetve szabadság a lélek zűrzavarától". De a latinok is azonosnak tartották az örömöt a legfőbb jóval, szemben a fájdalommal, a legfőbb gonosszal.

A korai pszichológia az ember örömkeresési késztetését a pozitív visszacsatolás aktusában vélte megragadni. A pozitív visszacsatolás egy üzenet a tudatnak arról, hogy a psziché valamely helyzetet kellemesnek, örömtelinek tapasztalt, s ez az üzenet az embert a továbbiakban arra motiválja, hogy hasonlóan kellemes, vagy csupán hasonlóan fájdalom nélküli helyzeteket keressen.

A középkor hedonista filozófusai az örömkeresést egyenesen az élet értelmének és céljának tekintették, a lehetséges emberi célkitűzések legfontosabbikát az élvezetek hajszolásában határozták meg. A hedonizmus sok örömmel ajándékozta meg híveit, s egészen Freudig tartotta magát, mint motivációs tényező. Még Freud is - munkásságának korai szakaszában – úgy vélte, hogy a lelki szerkezet működésének meghatározó elve az örömelv, az ún. Lustprinzip. Az ő örömről alkotott nézetei azonban eltértek a korábbi általános felfogástól. Szerinte örömérzet az, ha egy ösztön vagy egy vágy kielégül, és így az a lelki feszültség, belső energia, amit a vágy jelent, levezetődik, és a lelki szerkezet ingermentes állapotba jut. Vannak azonban olyan tudattalan vágyak, amelyeket a tudat elfogadhatatlannak érez, és ezért elfojt. Ezen vágyak kifejeződése a tudattalan számára örömöt, a tudat számára kínt jelent. Ami tehát öröm az egyik lelki réteg számára, azt a másik lelki réteg kínként érzékeli. Amikor azonban a tudat számára elfogadhatatlan a vágykielégülés, akkor bűntudat kapcsolódik az örömhöz.

Az I. Világháború szörnyű pusztításainak hatása Freudot sem kímélte. A fiatal életek tömeges kioltása mélyen megrázta a humanista pszichoanalitikust, s korábbi nézeteinek felülvizsgálatára késztette. Önmagát is megdöbbentette a végkövetkeztetéssel: az örömérzet tehát a lelki szerkezet legmeghatározóbb törekvése, azaz hogy csökkentse a szenvedést okozó feszültséget. Az alapvető feszültség azonban maga az élet, a szervetlen anyagban pedig, mivel nem rendelkezik lélekkel, nincs ilyen feszültség. Az abszolút feszültségmentes állapot, amire a lélek törekszik, ezek szerint nem lehet más, mint a szervetlenné válás, a halál. Az élet végcélja a halál, vonja le Freud mindebből a következtetést. A halálösztönnel azonban szemben állnak az életösztönök, amelyek késleltetik a halált, és így arra kényszerítik az organizmust, hogy kerülő úton jusson vissza a szervetlen létbe. A halálösztön és az életösztönök között bonyolult összjáték működik, amelyek kialakítják az organizmus életpályáját. Az organizmus célja tehát a halál, de úgy, hogy a saját módján, a saját útján haljon meg. A szervetlen anyagban egy külső, teremtő hatás miatt ébredt fel az élet képessége, és az organizmus célja, hogy ezt a feszültséget leküzdve visszajusson a szervetlen lét nyugalmába. Amikor megjelent az élet, megjelent vele az első ösztön is, ami nem volt más, mint hogy újra élettelenné váljon, hogy kiegyenlítődjön a keletkezett feszültség. Az organizmus célja nem egy új, addig még nem ismert állapot elérése, hanem - a pozitív visszacsatolás belső késztetésének megfelelően - visszatérés a régi állapotba. Vessük ezt össze a sötétkamra egyik feliratával: Memento mori, emlékezz a halálra! Tehát ne csupán gondolj egy általad ismeretlen, de biztosan bekövetkező eseményre, hanem emlékezz arra, hogy egyszer már jártál ott, és az örömteli volt, mert feszültség és fájdalom nélkül léteztél. Így mindjárt más megvilágításba kerül Isten Szava, midőn kijelenti: Erő és öröm van az Ő helyén.

A Szeretet:

A szeretet az a szó, amelynek hallatán mindannyian ugyanarra gondolunk, de mégis mindahányan másképpen írjuk le a fogalmat. Aquinoi Szent Tamás a szeretetet a mások felé érzett jó szándékként határozta meg, Leibniz azt az örömöt értette alatta, amit mások öröme okoz, Jeremy Griffith biológus a feltétel nélküli önzetlenséget tisztelte benne, míg Schopenhauer éppen ellenkezőleg fogalmazott: a szeretet a legteljesebb önzés, hiszen a kendőzetlen, lényegi valónk teljes elfogadását reméljük a szeretetet nyújtó személy által.

Az biztos, hogy az ember legalapvetőbb vágya, hogy szeressen és szeressék. Hogy ez éltető gondoskodást, önzetlenséget vagy önzést, eggyé forrasztó testvériséget, a teremtővel való spirituális összeolvadást, romantikus vágyakozást, vagy ne adj'isten örömteli, erotikus együttlétet jelent-e, tulajdonképpen a lényeget tekintve majdnem mindegy. A lényeg ugyanis az, hogy az őszinte, legteljesebb kitárulkozás, azaz valódi önmagunk csak a szeretet révén valósulhat meg, csak akkor vagyunk képesek álarc és játszmák nélkül kommunikálni, ha érezzük a felénk irányuló szeretetet. Az Istentől származó önvalónk csak akkor mer a maga teljességében és mélységében megnyilvánulni, ha érezzük a felénk irányuló szeretetet. A lelkünk akkor érzi feladatát beteljesítettnek, akkor emelkedik és emel bennünket is kozmikus magasságba, ha szeret. Mindenen át ható, mindenütt jelenlévő energia a szeretet, mégis nagyon törékennyé, sebezhetővé, kiszolgáltatottá tehet bennünket. A viszonzatlan szeretet, vagy a szeretet hirtelen megszűnése kínzó gyötrelemmel tölthet el minket, és a megnyugvás, a lelki béke, a feszültségmentes állapot, azaz az isteni öröm helyett kiüresedést, szenvedést okozhat. Miért van ez? Talán azért, mert olyan éltető elemünk a szeretet, mint a levegő. Amikor körülvesz bennünket, hajlamosak vagyunk természetesnek venni, járandóságnak tekinteni, amit nem kell gondozni, nem kell rá vigyázni, nem kell óvni. Elfelejtjük, hogy a feltétlen szeretetnek feltételei vannak: a közelség, az elköteleződés, a gondoskodás és a szenvedély. Tökéletlenek vagyunk, és a Teremtő a szeretet átmeneti megvonásával figyelmeztet arra, hogy a tökéletlenségünk rossz irányba visz. A szeretet ugyanis igazolása is annak, hogy amit teszünk, az helyes, amit gondolunk, az helyes, ahogy viselkedünk, az helyes. Kormányzó erő, amely személyiségünk legalapvetőbb vonásait kialakulásuk pillanatától fogva meghatározza. Fény, amely bevilágítja lelkünk sötétbe burkolózó tájait. Forrás, amely örömmel itatja át létezésünk minden pillanatát. Megváltás, amely megbocsátja bűneinket, és Isten szellemével táplál. Teljesség, ami gondozza és sikerre viszi a bennünk szunnyadó talentumot. Őserő, amely életben tart, és saját, személyes univerzummal ajándékoz meg minket. Szabadság, amit óvni és ünnepelni kell.

Karácsonykor kell ünnepelni.

Az adventi koszorú négy gyertyája négy olyan fogalmat szimbolizál, amelyek a motivációs skálát teljes szélességében belakják. Minden más, ami az embert mozgatja, belőlük nő ki. Szeretetet áramoltatunk az összekapaszkodásban, hogy örömöt indukáljunk a világban, és azt a hitet, hogy van remény.