Ígéretek

Ígéretek

Jézus mondá: Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy szabadítsd meg őket a gonosztól! És kérdé a Fiú, midőn a Lányt ölelé a sötétség felett: Te teremtettél, Atyám, nem éppúgy fiad vagyok-e hát?

Jézus fent ült a hegyen, Magdolna hozzábújt, és vézna vállára hajtotta a fejét. Arcán átszellemült mosoly szaladt szét.

- Ugye, mindig szeretni fogsz? - kérdezte.

- Mindig – felelte Jézus. – Nem tudok nem szeretni.

- És nem hagysz el sohasem, ugye?

- Soha. Vagy ha mégis, Atyám nevével feltámadok.

Magdolna ráemelte szemét a férfira. Nem tudta, komolyan beszél-e.

- Megígéred? – szólalt meg egy pillanatnyi csend után.

- Megígérem - mondta Jézus, de nem nézett Magdolnára. Tekintetét konokul előre szegezte, a távolba, ahol hasbakarcolt kutyák acsarkodtak, piros tetejű, fehér- és kékfalú házak bugyborékoltak a teremtés felszínén, és aranyfogú kereskedők marták ki az emberek húsát, hogy mértékre eladják. A völgyben egy József nevű ács kereszthez való gerendákat adott el a rómaiaknak, mert mint mondta, valamiből élni kell.

A Fiú fent ült a hegyen, a Lány hozzábújt, széles vállára hajtotta a fejét. Arcán átszellemült mosoly szaladt szét. Így, összeölelkezve néztek Nyugatra, ahonnan gombafelhők kormolódtak a lábfejükre, ahol elemi részecskékből: húrokból, szálakból, elektronokból foltozódott össze a világ, ahol hasbakarcolt kutyák acsarkodtak, piros tetejű, fehér- és kékfalú házak kínálták magukat bérbe és tulajdonba, a plázák pedig este tízig tartottak nyitva.

- Ez olyan szép! – mondta a Lány.

- Micsoda?

- Ez az egész. Hogy te meg én együtt vagyunk. Örökké együtt leszünk, ugye?

- Aha.

- Apuék már kinéztek nekünk egy piros tetejű házat, az övék mellett. Az is piros tetejű…

- Mert azt hiszik, elveszlek?

- Miért, nem veszel el? Megígérted!

- De… Elveszlek…

- Csodás életünk lesz, hidd el! Elmondjam, hogyan képzelem a jövőnket?

- Aha. Mondd!

- Apuék megveszik nekünk azt a piros tetejű házat az ő piros tetejű házuk mellett, gyönyörű esküvőnk lesz, nászútra Portugáliába megyünk, mert mindig látni szerettem volna a babérerdőt Madeirán… Tudod te, hogy az milyen szép?

- Nem.

- Nagyon szép! Aztán te átveszed Apu vállalkozását, és amikor már anyagilag megalapoztuk az életünket, jöhetnek a gyerekek…

- -kek?

- Persze! Megbeszéltük, nem? Már nem akarsz gyerekeket?

- De. Egyet. Nem. Se.

- Ne hülyülj már, gyerek nélkül nem család a család! Ennyire nem lehetsz önző!

- Nem vagyok önző. Csak reális.

- Na, jó, akkor mondd el, hogyan képzeled te a jövőt!

- Én? Amikor vége lesz a háborúnak.., ha a gombafelhő lombkoronává alakul, és elül ez a nagy por, amitől most az orrunkig se látunk, csak a fehér és fekete foltokból próbálunk tájékozódni, akkor…

- Akkor?

- Akkor… Talán majd akkor elgondolkozunk, miért is csináltuk ezt.

- Mit?

- Hát, ezt, amit most látsz! Mi az, amit valóban keresünk, ami helyett piros házakban, babérerdőben, vállalkozásban, gazdagságot ígérő háborúban kutatjuk a szépséget és az értelmet?

- A háború tényleg gáz, de a többit én szépnek és értelmesnek látom. Valahol és valamiből élni kell.

- Igen – mondta a Fiú keserűen. - Valahol, valamiből, valamiért...

A Lány a tenyerével maga felé fordította a Fiú arcát, és egy vigasztaló csókot forrasztott az ajkára. Mögöttük, az Édentől keletre hirtelen feltámadt a szél, meglebbentette Jézus haját, néhány aprócska levelet játszva megtáncoltatott a hajszálak és húrok között, éppen csak elidőzve kissé, mielőtt felpattintaná a lélek fedelét. Jézus pillája megremegett, majd lassan kinyílt a szeme. Nyelvével vigyázva megnedvesítette kiszáradt száját, óvatosan felemelte a fejét, és körülnézett. A sárga talajból élénkzöld fű hajtott ki, a fák virágba borultak, ártatlan emberség és megtartó szeretet áradt szét a vaskorlát körül.

- Embert! – suttogta Jézus. – Ember kell a teljességhez!

A Fiú és a Lány azonban nem hallott, nem látott semmit, mert háttal ültek keletnek az Édenben. Hasbakarcolt kutyák acsarkodtak, a plázák pedig este tízig várták a vevőket, az ajándékboltban keresztre feszített Jézus-szobrocskákkal