Mlada Bosna
Mlada Bosna
Elbűvölten járkálok a hegyen, a Trebevič-en, bakancsom alatt sóhajtva cuppan a sár, s gyönyörködve nézem ott, alant, gyárkéményein pöfögve pihegő kedves városomat, szűkebb hazámat, Szarajevót. Végre itthon vagyok! Próbálom megtalálni szememmel a házunkat, szüleim házát, ahol anyácskám még ma is él. Ereimbe lusta zsibbadást sző a felfedezés boldogsága: ott van! Látom, ahogy törékeny alakja kifordul a kis lakból, fehér tincseit szemérmesen foszló kendője alá rejti, mintha restellné, hogy nem űzhette el a színrabló, gyáván labirintusokba inaló időt, és elindul a bolt felé kenyérért meg tejért. Káprázat, tudom, hiszen ma zárva vannak a boltok, vasárnap van. Június 28-a, vasárnap...
Vajon ha csak sejtené, hol vagyok most, és mi a titkos küldetésem, egyetértene-e, vagy legalább beletörődne-e? A nemzet érdekét nézné-e, ahogy én, vagy erősebb lenne benne a féltés, és elém vetné magát, keresztbe feküdne utamon, könnyek közt könyörögve, reszketve s rimánkodva, hogy ne tegyem? Gyerekkoromban gyakran mondogatta, míg érdes ujjaival letörölgette maszatos képemről a grundon elszenvedett megszégyenítés miatt kiserkenő könnyeimet, hogy a testi erő nem minden, sokszor a legerősebbek roppannak meg a leghamarabb, az én utam más, nekem történelemformáló szerepet szánt az Úr, kiolvasta az igazmondó csillagóra járásából, a nevem eldöntötte sorsomat, a birodalomépítő rómaiak nyomdokain fogok járni! S ahogy két tenyerében tartva arcomat csillogó szemmel, őszinte rajongással nézett rám, reményei beteljesítőjére, akaratlanul is elmosolyodtam. Neki ennyi elég is volt, hogy aznapra boldog legyen, mert azt hihette, vigasztaló szavai derítettek jókedvre. Pedig rajta mosolyogtam, hiszen apám neve ugyanez volt, s nemhogy birodalmat nem épített Rómát követvén, de még egy apró viskóra is alig futotta rövid életéből.
Ma mégis igaza lesz anyámnak, félig beteljesítem a jóslatát.
Történelmet formálok. De építeni már nem lesz időm.
Ott a híd a Miljačkán! Onnan száz méterre
szoktam felszállni a buszra, ami kivisz Ilidžába, a fürdővárosba, ahol egyetlen
kincs aranyozza be az ott lakók életét, a Boszna forrása. Ma ennél a hídnál
kell megölnünk egy embert, aki éppen Ilidžából érkezik. Beleborzongok a
gondolatba, igyekszem gyorsan elhessegetni magamtól. Nem, nem szabad emberként
gondolnom rá! Ő jelkép, az elnyomatásunk jelképe, mindenképpen le kell
számolnunk vele!
A Dinári-hegység zord, fennkölt bércei méltósággal magasodnak a város fölé, jó rejteket nyújtanak a táborunknak. A parancsnok hirtelen átöleli a vállamat, magához húz, mintha a fia lennék. Én régóta atyámként tisztelem, kész vagyok meghalni egyetlen intésére, de tőle még sosem tapasztaltam efféle gyengédséget. Kérdőn nézek rá, hátha kiolvashatom a szeméből, szavak nélkül, konokul, férfiasan, hogy eljött-e már a búcsú perce. De ő kerüli a pillantásomat, inkább téged követ. Komoran járkálsz a hegygerincen, a héten még szinte nem is hallottuk szavad, pedig már vasárnap van, június 28-a. Valami emészt, valami nagy-nagy szomorúság rágja a lelkedet. Meg is kérdem apádat:
- Dragutyin Dimitrijevics, mi bántja a lányodat?
- Hát, fiam... A női lélek előttem is titok
- mondja a parancsnok. - Tán csak az, hogy lány. Túl érzelmes, és a szívében
túl erős a szánalom.
Már értem, mi bánt. Ismerem jól azokat a láthatatlan indákat,
amelyek téged fojtogatnak.
Te nem tudod, de mióta először megláttalak,
szerelmes vagyok beléd. Sosem sikerült alkalmat találnom rá, hogy elmondjam, de
úgy érzem, mindig ismertelek, finom szénnel árnyalt, lélegzet-párából felsejlő
fantomképként mindig előttem lebegett szépmetszésű ajkad, naiv életörömmel telt
tengerkék szemed, bőven buzgó nevetéstől gödröcskés arcod, amire most e
gyötrelem von gondfátyolt, mindig előttem ringott hosszú, formás lábaidat
koronázó amfora-derekad…
Atyád hangja rángat ki ábrándjaimból:
- Gavrilo! Indulnotok kell!
Bekészítve két Browning a válltáskámba, meg
egy ciánkapszula. Elindulunk, hárman: Nedeljko, Trifko és én.
Lent a városban csak kapkodom a fejem, olyan
nagy a tömeg. Rezesbanda katonaindulókat játszik, a tamburmajor lelkesen
hadonászik bojtos botjával. Az emberek integetnek, még nem is látják, kinek.
Nyújtogatják a nyakukat, és zászlókat lengetnek.
Feltűnik az autókonvoj. Tudjuk jól, hogy a
trónörökös a negyedik kocsiban utazik, Nedeljko megkérdezte az egyik rendőrt, s
az készségesen elmondta neki. A konvoj útja a Miljačka mellett visz, az
ünneplők csak az út bal oldalán férnek el, hát ott tolonganak, és olykor
félénken pillantanak fel a vaskereskedés tetejére, ahonnan egy fél órával
ezelőtt közéjük zuhant az osztrákok zászlaja. Én e jelben küldetésünk sikerét
látom.
Az
első két kocsi már elhaladt, a polgármester büszkén, kövéren, mit sem sejtve
feszített az élen. A tömeg kiáltása hirtelen felhangosodik, begördül a negyedik
autó is az utcába. Meredten nézzük, ez a mi autónk. Trifko szemében
bizonytalanságot, megbánást és sajnálatot látok. Nekem minden érzékem
pengeéles, a nyelvem hegyén érzem a szívárványízű pillanatot, az orromban
katonás rendben kavarognak az illatok, számuk és vonulások ezerféle; az izgága
kéktől a forró vörösön és dermedt narancson át az enyhet hozó barnáig, a lassú
cikornyával vinnyogó sárgától a semminyugalmú zöldig. A gondolataim sebesen
cikáznak, felmérem a távolságot, beosztom az időt... De mintha földbe
gyökeredzett volna a lábam, képtelen vagyok megmozdulni. Nedeljko ráeszmél, hogy
neki kell megtennie. Friss léptekkel odasiet, és egy kibiztosított gránátot dob
a kocsiba. Ám az megpattan, pár másodpercig tétován billeg a hátrahajtott
vászontetőn, majd leesik, és begurul az ötödik autó alá. Az acélburok őrjítően
hangos csikorgással karcolja fel az utca kövét. Még két másodperc, már nem
lehet hatástalanítani! A rendőrök azonnal lefogják a folyó felé iramodó
Nedeljkot, nem éri el a vizet. A gránát pedig, mint magára hagyott búgócsiga,
szomorú végletességgel kigördül az autó feneke alól, s a nyílt téren
felrobban...
Elrontottuk! A pancser mindenségünket, annyi
készülődés, gyakorlás, kiképzés, tervszövögetés után mégiscsak elhibáztuk! A
kocsi továbbment, a tömegben sebesültek jajgatnak, nők és gyerekek sikítanak, a
világ mégsem fogja megtudni, miért történt mindez! Hogy nemzeti egységet
akarunk! Hogy le akarunk számolni a zsarnoksággal, az idegen uralommal!
Nincs értelme már az életemnek, nem
teljesítettem becsülettel, amit vállaltam; amit rám bíztak, mert hittek bennem.
Nem lettem hős, ahogy atyád elvárta, s ahogy megígértem neki. Nem tartottam
magam a szavamhoz! Nem vagyok méltó a szerelmedre, nem vagyok méltó az életre.
Bekapom a ciánt, s várom, hogy hasson!
Semmi. Az Úr nem engedi, hogy megöljem magam, még terve van velem. Dühödtté és kiábrándulttá tesz, hogy nem látja kínomat, s nem hagy az égbe zuhannom. Aztán erővel legyűröm fájdalmamat, és visszaköltöztetem szívembe a bizalmat. Negyven percig kóválygok, várva Isten jelét, ami megmutatná, mit tegyek. Egyszerre farkaséhség tör rám. Ez nem Isten jele, gondolom gúnnyal, vagy ha az, bizonyára azt üzeni, nem szeretné, ha gyomorkorgás nyomná el a szavát. Veszek hát egy szendvicset, szalámis, uborka is van benne meg főtt tojás, meg valami csodafinom, kapros öntet, legközelebb megkérdem, hogyan készítik ezt... Alighogy beleharapok, megdermedek meglepettségemben. Hirtelen újra feltűnik a trónörökös kocsija, most fordul ki a sarkon, és egyenesen felém tart! Uramisten! Erre jönnek vissza! Az igazmondó csillagóra mégsem tévedett! Felém jönnek vissza!
Egy kiskölyök markába nyomom a szendvicset, boldogan elszalad vele. Gyorsan előkapom a Browningomat. Próbálok nyugalmat erőltetni magamra, nehogy másodszor is szertefoszoljon a lehetőség. De hiába, reszketek egész testemben. A szívem vadul kalapál, még sosem öltem embert! Rád gondolok. Lehunyom a szemem, a fegyvert merev karral előre tartom, és lesz, ami lesz, meghúzom a ravaszt! Szörnyű, fülsiketítő, visszhangos robajjal elsül a pisztoly. Még háromszor meghúzom a ravaszt. Fogalmam sincs, talált-e, még mindig remegek. Lassan kinyitom a szemem, rendőrök rohannak felém, mindenki kiabál. A homlokomhoz emelem a fegyverem, de lefognak. Mindegy. A ciánnak hamarosan úgyis be kell végeznie, amire rendeltetett.
*
Öt év telt el azóta, hogy először láttalak. Húszéves ifjú lettél, és valahogy más, mint itt a többiek. Ők szilajak és erőtől duzzadók, te különbözöl tőlük, bár a férfiassági próbákban felveszed velük a versenyt, akárcsak a vad mulatozásban. De amikor alábbhagy a móka és kacagás, furcsa fény játszik a szemedben. Mélyérzésű férfi lettél, aki különös figyelemmel tekint a világra. Apámat első pillanattól fogva csodáltad, engem pedig titkos lovagként őriztél, s látszólag mindent megtettél, hogy ebből semmit ne vegyek észre. Gyakran elkóboroltam az erdőben, te a távolból kísértél. Amikor a többiek jókedvűen hahotáztak és elégedetten hevertek a vacsora után, te mindig észrevetted, egyedül hozok fát, hogy a tűz ne aludjon ki éjszakára sem. Segítségemre siettél. Majd szép lassan szertartásunkká vált, hogy együtt álltunk a hegytetőn, együtt fürkésztük a messzi házakat, mintha otthont keresnénk közöttük. A tisztes távolságot megőrizted, egyszerűen éreztetted, hogy ott vagy. Soha nem szóltál hozzám. Nem értettem, miért fog el furcsa érzés, hisz csak egy kölyök voltál. Immáron egy húszéves kölyök.
Június 28-a volt. Fehéren izzottak a hegyek, a cirpelés beleolvadt a nyári mozaikba, a fák oly dúsak, a színek oly melegek voltak, mint egy zöld tintafolt. Az illat olyan balzsamos, hogy szinte sírni kellett ennyi tökéletességtől, tudom, a természet is csak ritkán ajándékozza meg így az embert. A Trebevič ajándék Isten változatos műveinek gyönyörűségeiből. De hiába a természet idilli, nyári varázslata, már tegnap este lehetett érezni a feszültséget. Mindannyian tudtuk, hogy egy boldog szakasz lezárult az életünkben, ezután már talán semmi nem lesz ugyanaz. Három napja volt a huszadik születésnapod. Apám megálmodta az életed elkövetkező évtizedének eseményeit. Percek alatt hőst faragott belőled.
Eljött a pillanat. Atyám hangja sürgetően hangzott:
- Gavrilo! Indulnotok kell!
Válltáskádban két Browning és egy
ciánkapszula lapult. Te azt gondoltad. Imádkoztam, hogy sikerrel járjatok, de
magam sem tudtam, miért, belesajdult a szívem a gondolatba, hogy a cián
végezhet veled, ezért kicseréltem Borivoje bátyám ártalmatlan gyógyszerére.
Lent a városban oly nagy volt a tömeg.
Rezesbanda katonaindulókat játszott, a tamburmajor lelkesen hadonászott bojtos
botjával. Az emberek integettek, még nem is látták, kinek. Nyújtogatták a
nyakukat, és zászlókat lengettek. A városháza előtt a polgármester és kísérete
már pöffeszkedve várta Ferenc Ferdinánd és Zsófia érkezését. Apám megtiltotta,
hogy veletek tartsak, de én a tiltás ellenére követtelek benneteket. Amikor
feltűnt Ferdinánd herceg kocsija, inamba szállt a bátorságom, a testemet
forróság öntötte el, és az agyamban egyetlen parancs zakatolt: szaladj!
Futottam hát, ahogy csak bírtam, kezemet a fülemre tapasztottam, nem akartam
semmit hallani, nem akartam tudni, hogy a szívemnek kedves fiúk közül többet is
elveszítek. Zokogva rogytam le a templomban az oltár elé.
- Istenem, édes Istenem! Óvd meg őket!
Vigyázz rájuk, kérlek!
Hiába virrasztottam késő éjszakáig, hiába
hallgatóztam lépteiteket figyelve, magányosan köszöntött rám az éj. Másnap
Borivoje ébresztett.
- Húgom! Apánkat és Gavrilót elfogták.
Gavrilo megölte a trónörökös párt.
Pár nap múlva mindenki arról suttogott, hogy
Dragutyin Dimitrijevicset kivégezték, Gavrilo Principet pedig börtönbe
vetették. Húsz évet kapott.
*
Drága Szerelmem!
Nincs már sok időm. A rohamaim egyre
sűrűbben törnek rám, a nedvesség és a hideg egész testemet átjárja, minden
levegővétellel éles fájdalom hasít a mellkasomba. Karcos, száraz köhögés
ingerel most is, de nem merek engedni neki, félek, fuldoklásom végtelenné nyúlik,
s nem jutok újra levegőhöz, mielőtt megírhatnám neked ezt a levelet. Látod,
szerelmem, így tartasz életben…
2 592 000 másodperc telt el azóta, hogy itt
jártál nálam. Beláthatatlanul hosszú idő, s mégis csupán egy hónap! Egyetlen
hónap! Hány ugyanilyet engedtem boldogan, gondtalanul elsuhanni a fejem fölött!
Hányszor harminc nappal nem tudok elszámolni az életemből!
De ez az utolsó, ez más. Ennek minden
pillanatáról számot tudok adni, pedig – mily különös, nem? – csupán egyetlen,
makacsul kapaszkodó érzés tölti meg a sorjázó perceket: a hiányod. Néha
hallucinálok, és újra az orromban érzem édes-tiszta illatod, újra a nyakamon
érzem lágy, puha csókjaid, újra végigfuttatom kezem tökéletes testeden,
elidőzve szerelmi csatára kész, harciasan meredő, gyönyörű kebleden, és igen…
karcsú derekadon, amiről - mint domboldalról a szánkózó gyerekek - továbbsiklok
teremtő öledig. Látom magam előtt szemérmes pillantásod, amint pirulva lehajtod
a fejed, de érzem, hogy a vágy borzongása fut végig rajtad is, s lassan, tétován
megérinted féltve őrzött titkaidat firtató újonc - keresem a szót, de nem tudok
jobbat annál, ahogy te nevezted - varázsvesszőmet. A hajam tövénél is a gyönyör
cseppjei gyöngyöznek. Hallom, ahogy azt suttogod vigasztalóan, hogy egy hónap
múlva ismét eljöhetsz. De letelt úgy a hónap, hogy nem jöttél, talán nem
jöhettél mégsem. 2 592 000-szer hasít belém ez a hiány. A te hiányod.
Nem! Van még valami! A bizonytalanság.
Amíg nem jöttél, ezerszer átgondoltam, amit
tettem: megöltem Ferenc Ferdinándot és Zsófia nagyhercegnőt. Isten bocsássa meg
nekem tévedésem, az asszonyt nem akartam bántani, de ott, abban a pillanatban
képtelen voltam hidegvérű gyilkos módjára a szemükbe nézni, és pontosan,
hibátlanul lőni, mintha a trónörökös csak céltábla lenne. Kajla, férfiatlan
izgatottságom lett Zsófia veszte. De meg kellett tennem! Ez volt a feladatom!
Meg kellett tennem valóban?
Mióta itt jártál, ez a kérdés dörömböl a
fülemben, makacsul, lerázhatatlanul.
Szarajevó soknemzetiségű, tarka kultúrájú
város, ám bármily vonzóvá teszi is a szememben ez a színessége, mégiscsak egy
földdarab. Egy drága földdarab, amelyből sokan sarjadtunk; keresztények,
muszlimok, ortodoxok, zsidók. Szerbek, bosnyákok, románok, vlachok, albánok,
horvátok, németek, magyarok, oroszok. A mi földünk. A miénk, mindannyiunké.
Mindünknek ad kenyeret, vizet, fát, terem szőlőt, hizlalja állatainkat; mind
tüsszentünk, ha orrunkba süt a Nap, és mind fázunk, ha hideg szél süvít a mord
hegyek között, s véletlenül ott talál. Engem gyakran ott talált. Nem ismertem
annál boldogítóbb érzést, mint amikor fenn álltam a hegytetőn, alattam a világ,
felettem semmi, csak az ég, csak az Úr, csak a Szabadság! Ezt véltem
természetesnek. Hogy osztozunk, elférünk, egyformán tiszteljük a másikat. De ez
szinte soha nem adatott meg sem nekem, sem a szerbeknek úgy általában. Sokan
vetettek szemet kincseinkre, elszenvedtük a magyarok, a bolgárok, a törökök
uralmát, s alighogy megszabadultunk ez utóbbiaktól, ránk telepedett
Ausztria-Magyarország. Hát nekünk nem jár az önálló, magunkat szervező, szabad
lét?
A címerünkben ez áll: Csak az egység menti meg a szerbet. Ez a
megmentő Egység, a megosztatlanság, az önmagunknak és önmagunkban valóság volt
atyád Nagy-Szerbiáról szőtt álmainak alaptézise. Engem magával ragadott,
megbabonázott, lelkesen, feltétel nélkül és boldogan követtem volna akár a
Pokol legsötétebb bugyraiba is…
Hát… most ott vagyok. De nem vagyok boldog.
S nem a gyötrő tuberkulózisom miatt, nem is azért, mert 2x2 méteres, véres
köpettől bűzlő cellámat csak a patkányokkal és csótányokkal oszthatom meg, az
sem húzza már jobban lelkemet, hogy miattam most milliók állnak felfegyverezve
egymással szemben, akik közül millióan el is fognak pusztulni; a tettem épp
kapóra jött azoknak, akik nyernek 20 éves ifjak halálán. Hanem azért nem vagyok
boldog, mert itt jártaddal mutattál egy sokkal teljesebb teljességet, egy
sokkal szabadabb szabadságot, egy sokkal emberibb emberséget. Mikor fölém
borultál, ölelve ezt a vézna testet, s kibontott fekete hajfonatod zuhatagként
borult rám, s csókjaiddal balzsamoztad kiszáradt, fájón feszülő nyakamat, akkor
megtapasztaltam, hogy létezik köztem és Isten között valami olyankor is, amikor
fenn állok a hegytetőn. Az odaadó szeretet. Az igazi egység, az igazi megmentő.
Mardos a kétség, mert most úgy tűnik, rosszul választottam, rosszul döntöttem.
Miért nem ismerhettelek meg korábban?
Vége. Elfogyott az erőm. Ennyit engedett a
Halál, már hallom sötét, kimért lépteit közeledni.
Az álnok. A te illatodat hozza. Lehunyom a
szemem, s mosolyogva várom, hogy zuhatagként boruljon rám a feketeség…
Még találkozunk.
Ölel:
Gavrilo