Tangó Vágy-asszonnyal

Már várt rám - ahogy én is vártam –

lelkem templománál, a kapuban,

amint a kupolából visszaszálltam

érzékeim mocsarába, ha ugyan

egy papszentelő Ars Nova után,

míg kötésig lep a láp és lép feljebb,

testem még érzékel egyáltalán,

s nem pusztán vegetál, legfeljebb.

Mögötte zenészek, mögöttük az éj.

Észak hűvöséből déldús tangó szól,

bőgő árja fog körbe, gitárszó a taréj,

hegedű mossa kérgem. Belém hatol.

Vágy-asszony karon fog. Gyere velem!

Éld át, miről álmodtál fiú korod óta!

Lelked immár tiszta, de én felemelem

jámbor testedet is felsőbb régióba.

Csókjával keményit, biztat, mutatja az irányt.

S a tangó, mint az örvény, máris keblére ránt.

Kezembe csúsztatom kezét, s átölelem,

a hús gyönyöre szánt végig, át ölemen,

ő nekem feszül, majd eltáncol nyomban.

Ó! Nem csak vágy él hát édes asszonyomban!

Kacéran játszik, hív, s rögtön tovalibben,

buja szirén-ének lüktet fájó ereimben!

Utolérem, nevetve libben, utolérem újra,

a bőgőnek e hajszában elpattan egy húrja,

kavargunk, pörgünk, az ujja belém mélyed:

Ez itt, lovag - a csípője búgja -, ez a te éjed!

Majd arca párájából körénk burkot lehel,

s csillagcsúcsig úszik e szikrázó teher.