Veni, vidi, viiii... izé... (Hogyan ejtsük?)

Veni, vidi, viiiiii... izé...

A személyiségem inaktív mélyére szorított, de határozott életjelekkel bíró, lustán szunnyadó detektív újabb sürgető fenéken billentésben részesült: "Nyomozz! Van egy megfejtésre váró titok!"

A titok eredete az ókor történelmébe nyúlik vissza. Kr. e. 47-ben a világtörténelem egyik legnagyobb hatású politikusa, hadvezére, írója, kalandora, Julius Caesar (e: Cézár) sikerei csúcsán volt, nem sejtve, hogy csupán három rövid év van hátra dicsőséges életéből. De három év választotta el Kr. e. 50-től is, amikor a szenátus tiltása ellenére átlépte a Rubicon (e: rubikon) folyót egyetlen légióval, a 13-dikkal, és győztes hadvezérként bevonult Rómába. A győzelmeit Galliában aratta a Kr. e. 58-49-ig tartó gall háborúban. Rómában eközben vetélytársai elérték, hogy a szenátus megtiltsa indulását a másodszori consuli (e: konzuli) tisztségért, hadseregét pedig feloszlatták. Consulként élvezett büntethetetlensége megszűnt, korábbi szövetségese, barátja - valamint veje (ez a "Nagy szerelmek" kategóriába tartozó külön mese) -, Pompeius árulással és engedetlenséggel vádolta őt. Caesar joggal tartott attól, hogy eljárás alá helyezik, aminek egyik nemkívánatos következménye a politikai kirekesztettsége lett volna. Hogy ezt elkerülje, a Rubicon partján gyártott egy híres mondást (Alia iacta est. [e: jakta]), majd seregének töredékével átlépte a folyót, polgárháborút robbantva ki ezzel Rómában. Politikai ellenfeleit, köztük Pompeiust is, sorra legyőzte, aztán dictatorrá nevezték ki, de ő 11 napnyi gondolkodás után dicséretes önmérsékletet tanúsítva lemondott, szerényen beérte második consuli terminusával, és inkább Egyiptomba ment régi barátja, új ellensége, a menekülő Pompeius nyomában. Pompeiust azonban Kleopátra testvére, Ptolemaiosz meggyilkoltatta, fejét pedig megküldte ajándék gyanánt Caesarnak. Állítólag ez volt az egyetlen alkalom, amikor Caesart sírni látták. Az egyiptomi királyi testvérek trónháborújában Caesar Kleopátrát támogatta; a zseniális római hadvezér Ptolemaiosz seregének tönkreverésével uralomra segítette gyönyörű szeretőjét. Kleopátra cserébe egy fiúgyermekkel ajándékozta meg, Caesarionnal (e: Cezarion). A gyerek júniusi születését azonban apja már nem várhatta meg Egyiptomban. Kr. e. 47 májusában a Közel-Keleten lázongás tört ki Róma ellen, Caesar tehát sürgősen odasietett, s gyakorlatilag két pofonnal meg három seggberúgással leszámolt II. Pharnaces (e: farnakesz) seregeivel a zelai csatában. Győzelme olyan gyors volt, hogy barátjának, Amintiusnak (e: aminciusz) - és persze rajta keresztül a szenátusnak - küldött levelében mindössze ennyit írt: "Veni, vidi, vici!" Azaz: jöttem, láttam, győztem.

És ezzel el is érkeztünk a rejtélyhez. Hogyan kell kimondani ezt a latin szállóigét? Ha álmunkból felébresztenek, tízből kilencen úgy mondjuk, hogy: "veni, vídi, vícsi". A tizedik meg még soha nem hallotta ezt a mondást. Aztán, ha kitöröltük az álmot a szemünkből, akkor egyéb megfontolások már árnyaltabbá teszik a véleményünket, és nagyjából 5:4 arányban szavazunk a "vícsi"-re a "víci"-vel szemben. A "vícsi"-pártiak egyetlen érve, hogy még sosem hallották másképp mondani, így mondta az apukájuk, így mondták a tanáraik, így hallották a filmekben. Azok azonban, akiknek valaha a kezükbe került egy latin nyelvtankönyv, és elolvasták az első három oldalt (vagy ismernek valakit, aki tanult latinul), megfellebbezhetetlen igazságként hirdetik: a "c"-t magas hangrendű magánhangzó előtt "c"-nek, mély hangrendű magánhangzó vagy mássalhangzó előtt "k"-nak kell ejteni. Minthogy az "i" kétségtelenül magas nyelvállású magánhangzó, az előtte lévő "c" a kiejtésben is "c" marad, vagyis: "víci". "Cs" hangzó pedig nincs is a latinban - mondják ők -, a "vícsi" ejtés nyilvánvalóan olasz hatásra terjedt el, nyilvánvalóan helytelenül, kábé a da Vinci analógiájára. Ez a vélemény számtalan kérdést vet fel, amiknek illene a végére járnunk. Az olasz mint a latint túlélő újlatin nyelvek egyik legautentikusabbika fonológiailag kiszakítható-e a talajból, melyből származik, leválasztható-e a gyökeréről, és főleg helyteleníthető-e egy történetileg restituált holt nyelv, a latin fonetikáját és szemiotikáját kutatván? Hiszen éppen a beszélt latin változásai, a beszélt nyelvállapotnak az írott latinhoz viszonyított egyre erősebb eltérései vezettek a dialektusokban oly gazdag olasz nyelv kialakulásához. A latin nyelv változásairól pedig már az ókorból is értesültünk, miért lenne helytelenebb egy 600 évvel későbbi változás, mint egy 400 évvel későbbi? Másfelől pedig nem éppen az újlatin nyelvek hangzókészlete segít rekonstruálni a latin hangzókészletet? Továbbá: a latin egészen 1844-ig hivatalos államnyelv volt Magyarországon, tehát a katolikus egyház papjai és az egyházi iskolák mellett az államigazgatás tisztviselői is a latin műveltséget terjesztették. Elképzelhető, hogy ukk-mukk-fukk vegyítették az olaszt a latinnal egy történetileg ennyire fontos szállóigében? Vagy a "cs"-s ejtés még annál is újkeletűbb, mondjuk 20. századi fejlemény, és a kevéssé képzett néplélek valóban a da Vinci mintájára terjesztette szájhagyomány útján? De a legfontosabb kérdés: ha a latinoknak volt fonetikai jelük a magas nyelvállású magánhangzó előtt álló "c" hangra, mégpedig a "t" (lásd: Horatius, Amintius), miért jelölnék egyes szavakban másként, "c"-vel? Ez tényleg megér egy pár napos nyomozati aktust.

Mindenekelőtt nézzünk körül a világban, ami ez esetben a youtube-ot jelenti! Találunk-e a videók között olyan nyelvűt, amelyben "víci"-nek ejtik? Nem találunk. Az olaszok mellett a franciák, a németek, az angolok, a spanyolok is "vícsi"-t ejtenek. Oké, ez nem mérvadó, ők mind nyelvsoviniszták, akik nincsenek tekintettel az eredeti nyelv fonetikájára, nem úgy, mint mi, udvarias és tapintatos magyarok. Nézzük tovább! Mit mond a Google? A Google fordítónak - amint az köztudott - van egy remek szolgáltatása; ki is mondja az adott nyelv adott szavát. Begépeljük tehát a szállóigét, és egy kellemesen lágy lányhang máris kiejti: "Véni, vídi, vícsi"! Jó, tudom, tudományos berkekben a Google fordító sem hivatkozási alap, de azért futtomban még csinálok egy ellenpróbát. Begépelem a Cicero szót, ő pedig kiejti: "Csi:csero"! Nem pont olyan "cs", mint pl. a magyar cseresznyében vagy csecsemőben, de inkább "cs"-nek hangzik, mint "c"-nek, amolyan palatalizált "cs". Na, még egy gyors ellenpróba: begépelek egy magyar szót. Hibátlanul kiejti, nagyon enyhe akcentussal, minden hangzót a megfelelő hangértéken. Ez tehát mellette szól. Nézzük a latin-magyar szótárt! Ezt írja:

veni, vidi, vici magyar

fordítás és meghatározás "veni, vidi, vici", latin-magyar szótár online

kiejtés: IPA: /ˈweː.niː ˈwiː.diː ˈwiː.kiː/ /veni vidi viʧi/

Hoppá! Egy új fejlemény! A "k"-val való ejtés eddig nem játszott! De lám, a szótár is a "cs"-s ejtést preferálja második helyen, az IPA (International Phonetic Alphabet) jelölés szerinti [ tʃ ] hang ugyanis a magyar "cs"-hez áll legközelebb, és nicsak, szóba sem jön "c"-vel! A "k" azonban zavarba ejtő, még senkitől sem hallottuk "k"-val ejteni. Erre majd még vissza kell térnünk! Nézzük a Bakost! A Bakos Ferenc által szerkesztett Idegen szavak és kifejezések szótára (Akadémia Kiadó, 1984.) azt írja, "c"-vel kell mondani, vagyis: "víci". Puff neki, eddig nem volt okom kételkedni benne, de most úgy érzem, nincs igaza. Nyomozok tovább. Közvéleményt kutatok; a legkülönfélébb társadalmi helyzetű és végzettségű embereket kérdezem, tanárokat, irodalmárokat, kritikusokat, családot, kollégát, barátot. Senki nem mer határozott állást foglalni, ami azt jelzi, hogy messze nincs közmegegyezés ebben a kérdésben, de azért csak eljutok az igazsághoz. És az igazság nem hazudtolja meg az igazságok általános természetét, vagyis hogy nem kizárólagosak, és ékes példája a nyelvfejlődés liberalizmusának, a direktívákban gondolkodó, preskriptív szemlélet tarthatatlanságának.

Íme az igazság, amely nem zár ki, hanem megenged:

A klasszikus latinban a "c"-t minden esetben "k"-nak ejtették. A circus kirkusz volt, Cicero pedig Kikero. Caesar nevét a klasszikus fonetika szerint Kaiszarnak mondták, innen ered a német Kaiser=Császár szó, minthogy a germán törzsek már a klasszikus latin korában kapcsolatba kerültek a rómaiakkal. Az I. században azonban a nyelvfejlődés - az írásbeliség szigorú előírásait változatlanul hagyva - néhány hangzó módosulását hozta, így a "c"-vel jelöltét is. Az elöl képzett (azaz magas nyelvállású!) magánhangzókhoz idomulva a "k" hangzóból előbb palatális "ty" lett, majd ebből a "ty"-ből alakult ki az a palatalizált "cs", amit a Google lánykája oly ügyesen ejt, amikor a Csi:csero-t mondja. És van még valami, ami teljesebbé teszi a puzzle-t. A II. században, a nyelv átalakulásával párhuzamosan Pannóniában megkezdődött a provincia romanizálása, illetve a római kultúra átvétele. Ebben az időszakban már bizonyosan palatalizált "cs"-t ejtettek Caesar nevének kimondásakor, valahogy ilyeténképpen: "Csaiszar". Így rögtön érthetővé válik, hogy mi, magyarok miért mondjuk császárnak az isten utáni első embert, a királyok királyát. Ezt a palatális "cs"-t vette át a Római Birodalom bukása után a latinból dinamikusan szerteágazó, ezerféle dialektusban terjedő olasz, miközben a latin tovább formálódott, változott az évszázadok során. Míg a Dante Isteni színjátéka által nagyjából standardizált olaszban rögzült a "cs", a bázisnyelvben pár évszázaddal később felváltotta a "c" hang. Tehát nem olasz hatásra ejtünk "cs"-t a latinban, hanem a latin "cs" továbbélését üdvözölhetjük az olaszban. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy a XIV. században még bizonyosan "vícsi"-t mondtak a latinul beszélők.

Kronologikusan követve a változásokat, valahogy így nézhetett ki a "Jöttem, láttam, győztem!" különböző korokban. Amikor Caesar írta, és Amintius felolvasta a szenátus előtt: "Uéni, Uídi, Uiki!" Ekkor még ugyanis a "v" betű a modern angol nyelv "w"-jéhez hasonlóan egy "u"-szerű magánhangzót jelölt. Amikor az I-XVI. században idézték Caesart: "Véni, vídi, vícsi!" És valamikor a középkor vége táján: "Véni, vídi, víci"! De ez az új fejlemény - bár gyökeret tudott verni a nyelvhasználat minden egyéb területén - már nem tudott hatással lenni az évszázadok óta idézett szállóigére. Úgyhogy az maradt "vícsi". Amúgy horatiusi (e: horáciuszi) arany középutasan. A legfontosabb tanulság azonban az, hogy akárhogyan ejtjük is, senkinek sem lesz jogalapja belekötni (bár enélkül is meg szokták tenni).

Mindez nem került volna elő, és nem képezhetne egy új fájlt a lezárt ügyek aktájában, ha az új Asterix: Az istenek otthona c. animációs filmben Caesar nem mondaná ki a "Veni, vidi, vici"-t a gallok előtt. Ha visszatekintünk e cikk elejére, láthatjuk, hogy ez már eleve anakronizmus, hiszen Kr. e. 50-ben Caesar eljött Galliából, a mondást pedig Kr. e. 47-ben alkotta.